Blog: A Magyarok Nagyasszonya öléből Lengyelország Királynője palástjáig

Az április eleji hideg még tartotta magát, de a készülődés izgalma elterelte a figyelmet e szokatlan késői télről. Jómagam a neten csüngők okoskodásával igyekeztem utánanézni néhány praktikus dolognak, hogy felkészüljek nemcsak a látnivalókra, hanem az időjárásra is.

Jóllehet itthon is néhol még hófoltok tarkították a kerteket, mégis kissé csodálkozva néztem az egyik czestochowa-i webcam-et, amely Jasna Górát vastag hófehér szőnyeggel mutatta. “Á, a webcam csalhat” - legyintettem... hogy aztán meglepődjek a helyszínen, amikor Jutkát egy nála magasabb hókupac mellett fotóztam. (Gosia nővérnek - akinek személyében egy olimpiai bajnokot tisztelhetnénk... ha a hógolyózás olimpiai versenyszám lenne - ez egy igazi csemege volt.)

No de még nem tartunk ott. Az indulásnál annál melegebb volt a hangulat. Néhányan a Hősök tere melletti parkolóban szálltunk fel a buszra, ahol Gergely atyával és Gosia nővérrel az élen, mosolygós, barátságos arcok fogadtak a fedélzeten. Nemsokára búcsút inthettünk a kőbefaragott magyar hősöktől, akkor még nem is sejtve, hogy közülök oly sokkal fogunk újra találkozni legalább egy megemlítés szintjén a következő napokban Lengyelhonban.

A hősökről jut eszembe: István tényleg király... mármint a buszsofőrünk. Induláskor Gergely atya javaslatára magunkat Istenre, és István kezére bíztuk egy rövid imával. István magabiztosan és megfontoltan vezetett. Udvariasan, barátságosan, segítőkészen és türelmesen szolgálta az ötven fős csoportot, nem csoda hogy közénk valónak éreztük őt már az első percektől.

Ima volt több ízben is a hosszú úton, elvégre zarándokcsoportról van szó. Nem sok, nem kevés - ahogy a Cursilloban szoktuk mondani. Az imádságok között pedig ének, nóta, kacagás. Igen, Gergely atya nem csak a számunkra kinyomtatott énekes füzetekkel készült, hanem időnként egy nagyszerű viccgyűjteményből is szemlézett, melyben még egy harmadik nemzetre is gyakran volt hivatkozás (a skótok lehet hogy gyakran csuklottak azokban a napokban). Pontosabban a skót csak a negyedik nemzetként került a fedélzetre, de ők is csak virtuálisan, mert a magyar és lengyel után az indonéz nyelv volt a harmadik leggyakrabban beszélt nyelv a buszon.

Lengyel nyelven már természetesen folyékonyan értekeztünk, hála Gosia nővér gyorstalpaló nyelvleckéinek, és szigorú vizsgáztató módszereinek. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy valahányszor Gergely atya buzdítására kimondtuk a “świeci słońce” (süt a nap) varázsszót, az ég riadtan borult be, és legképtelenebb időpontokban is képes volt esni. Valami baj lehet a kiejtésünkkel?? Magyarokként talán még dolgoznunk kellett volna az akcentusunkon, de a sok s, sz, c, cs, dz, dzs torlódása nem könnyítette munkánkat.

De hogy' jön ide az indonéz nyelv? Történt pedig, hogy Modesto atya is velünk volt, aki már nyolc éve szolgál Magyarországon a Verbita rendben. Modesto atya a majd' húszezer szigetből álló, a világ legnagyobb muzulmán országának, Indonéziának azon Flores szigetéről jött, ahol – elsősorban a verbitáknak, köztük sok magyarnak köszönhetően – egy népes keresztény közösségben nevelkedett, és kapott papi meghívást. Modesto atya most Köröm község plébánosaként szolgál, és ezen a zarándoklaton egy kisebb körömi küldöttséggel vett részt. Ez a küldöttség nemcsak lelkiekben gazdagodott, hanem a Fekete Madonna hiteles másolatát hozhatták haza magukkal. A képet a lengyel missziós jótevőktől kapta ajándékba Köröm közössége. A képet a misszió képviseletében Dudar Wieslaw atya adta át és a czestochowa-i kegytemplomban ahol azt négy pap áldotta meg: maga Dudar atya, Modesto atya, Gergely atya, illetve Ádám atya, aki Nagykanizsa egyik plébániáján szolgál, és aki szintén hívei kíséretében csatlakozott a csoporthoz harmadik lelkivezetőként.
 

Ez már megérkezésünk másnapján történt a reggeli szentmisén. A magyar zarándokcsoport részére a főoltár előtti rész fent volt tartva, ahová az ötvenfős csapatunk éppen befért és magyarul áldhatta az Urat a Fekete Madonna színe előtt, miközben a kegytemplom főhajójában tízszer annyi lengyel és más nemzetiségű testvér kapcsolódott be a magyar szentmisébe, ki-ki a maga nyelvén.

Ahogyan nekünk magyaroknak Csíksomlyó, a lengyeleknek Czestochowa a nemzeti kegyhely. Nem csoda tehát, hogy mindig sok a zarándok, de ottlétünkkor még két tényező növelte a tömeget. Az egyik az, hogy megérkezésünk napján, 2013. április 10-én volt a szmolenszki légi katasztrófa harmadik évfordulója, egyházi és világi főméltóságok emlékeztek meg aznap este a szerencsétlenség 96 áldozatáról, köztük Lech Kaczynski államelnökről. Mi magyarok is ott imádkoztunk ezen a megemlékezésen a zsúfolásig megtelt kegytemplomban még megérkezésünk estéjén.

A másik egy örömtelibb és előretekintőbb ok: egy szertartás. Igen szertartás, hiszen minden lengyel fiatalnak szinte kötelező, hogy érettségije előtt felkeresse “Lengyelország Királynőjét” és kezébe ajánlja személyes sorsát a fontos esemény kapcsán. Nem csoda, hogy rengeteg fiatalt láttunk, ki-ki a maga módján róva le tiszteletét a Szűzanya előtt, nem kevesen térden végigcsúszva az arra kijelölt sávot a kegykép körül. A fentebb említett másnap reggeli szentmise közben is sok diákot láthattunk térden járva ezen a “kifutón”.

A szentmise után maga a kegyőr előadásában kaptunk egy részletes betekintést a kegyhely történetébe és mostani életébe. Miután a kegyhely a Pálos rend gondozásában van (az egyetlen magyar alapítású rend), nem lepett meg, hogy a kegyőr, Marian atya tökéletes magyar beszéddel mutatta be nekünk a kegyhelyet.
 

A sok kedves magyar vonatkozás hallatán bevallom, a hallgatóban felmerül a gyanú, hogy csak a magyar hallgatóságra való tekintettet udvarias túlzásról van szó: ez a gyanú hamar szertefoszlott, mert elég a falakat díszítő ódon festményekre nézni. Udvarias túlzás lett volna az, hogy a bejárat falát díszítő képek közül kettő, méretében minden más képet felülmúl? Mépedig Szent István és Szent László királyaink képei? Aligha!
 

Ez a, magyar nemzetünk felé áradó őszinte tisztelet és tapintható szeretet végig kísért bennünket zarándoklatunk minden állomásán: Vendéglátóink és helyi vezetőink nagy odaadással, lelkesen szőtték narrációikba a magyar vonatkozásokat minden állomasunkon. Nagy szeretettel és tisztelettel volt megemlítve és ábrázolva például Kinga királynő a wieliczka-i sóbányában, amint éppen a Máramarosból adományként kapott, és sófakasztás miatt egy wieliczka-i szakadékba dobott, majd a só-érben megtalált gyűrűt adják át neki lengyel bányászok, de említhetném azt a felemelő epizódot is, amikor Báthory erdélyi fejedelem szarkofágja előtt a Krakkói Wawel Székesegyházban elénekeltük a Magyar Himnuszt és a Székely Himnuszt.

                             Kinga (só)királynő                                             Báthory István szarkofágja

A már szinte közhelyszerű lengyel-magyar barátságnak hús-vér médiumai voltak Gergely atya és Gosia nővér. Gergely atya helyismerete és kapcsolatai szó szerint minden ajtót megnyitottak előttünk. Az hogy Czestohowán, a Jasna Gorai kegyhely főoltáránál magyarul misézhettünk az egyik főidőpontban, vagy Kalwaria Zebrzydowskán, Lengyelország második kegyhelyén a ferences templom kápolnájában misézhettünk minden reggel, vagy éppen hazautazásunk előtt, Krakkóban a Szent Faustina nővér rendházában, az Irgalmasság Anyja Nővéreinek szentélyében, vasárnap szintén főidőben magyarul misézhettünk a főoltárnál, vagy az azzal szomszédos, Boldog II. János Pál pápa által felszentelt
 

Isten Irgalmassága Bazilika (fent)

magyar kápolnájában (lent)

hallgathattuk egy magyar novícia előadásában a rendről szóló előadást, azoknak a kedves lengyel, lengyel-magyar és/vagy magyar embereknek köszönhettük, akik Gergely atyát régi barátként tisztelték, és akiket aztán mi is szívünkbe zártunk. A templomi élményeinken túl, az idegenvezetők is mindent megtettek, hogy otthon érezzük magunkat. Például remek magyar beszéddel kalauzoltak minket az Auschwitz/Birkenau emlékmúzeumban. Aztán tökéletes magyarsággal vezetett minket a wieliczka-i sóbányák végnélküli labirintusaiban a sóbálványok, -szobrok, -domborművek között valamint a Kinga királynőnek szentelt csodálatos kápolnában egy igazi bányatündér (ha már bányarém van, akkor tündér miért ne lenne?).

Kati néni pedig már egyenesen egy tündéri fogalom: felvidéki magyarként már ötven éve él Krakkóban lengyel férjével. E két nemzet őszinte patriótájaként mutatta be nekünk férje után választott szeretett városát, mi pedig majdnem négy órán keresztül csüngtünk ízes szavain. Fiatalakot megszégyenítő szellemi és fizikai frisseségével olyan nagy szeretettel, szakértelemmel és mindig odaillő anekdotáival annyira színesen mutatta be a Wawel várát, annak székesegyházát valamint a belváros templomait és egyéb nevezetességeit, hogy szine csak perceknek éreztük az egészet.

    Bányatündér                                                                                      Kati néni

Gergely atya figyelmesen gondoskodott arról, hogy ezeket a kedves embereket - a sok elismerő mosoly mellett - tapintható és ízlelhető finomságok is emlékeztessék a magyarok szeretetére egy-egy doboz Boci bonbon révén, vagy hogy éppen egy kis Erős Pista emlékeztesse őket a két nemzet közötti kötelék gigantikus erejére.

Finomságokról szólva, mi sem állhattuk meg, hogy Wadowice-ben meg ne kóstoljuk a Pápa kedvenc krémesét. Az anekdota szerint, a már pápaként hazalátogató Boldog II. János-Pál pápa egyik beszédében említette, hogy gimnazistaként olykor ellátagatott egy bizonyos utcába egy cukrászdába, ahol a világ legfinomabb krémesét készítették. A prédikációnak és a misének vége se lett, máris egy tucat cukrászda reklámozta krémes süteményét úgy, hogy az volt a Pápa kedvence.
 

A Pápa krémese

Mi találomra bementünk egyikbe a sok közül, Boldog II. János-Pál emlékháza közelében, és azzal a szilárd meggyőződéssel jöttünk ki, hogy a Pápa kedvenc krémesét fogyasztottuk, ezt a tényt mi egyöntetűen hitelesítettük is, megőrízve édes emlékeink között. Útravalóként pedig Krakkóban szorgosan bevásároltunk vezetőink által ajánlott csokikból, bonbonokból és egyéb lengyel finomságokból, mielőtt István a kormányt Magyarország felé kezdte tekerni.
 

Az ima, énekek, sok derű és mosoly között a friss élményeink hatására öszintén csendült fel a lengyel-magyar ezeréves határnál, Árva vára környékén, a “Hálás szívvel megyünk” dal.

Hála az Úrnak, hála Lengyelország Királynőjének, Magyarország Nagyasszonyának, vezetőinknek valamint lengyel és magyar, régi és új barátainknak, akiknek személyében végig Krisztussal lehettünk!