Aki mindig csak ad, mindig csak a másik érdekének rendeli magát alá, az egy idő után nemcsak elfárad, de bele is fárad - mindenbe. Bizonnyal Jézus korában, meg évezredekkel azelőtt is voltak megfáradt emberek, csak akkor nem azt mondták rájuk, hogy depressziósok, hanem esetleg azt, hogy "beléjük költözött a búbánat"... Azt talán érdemes megjegyezni, hogy a technikai forradalom előtti világban nem lehetett csak úgy a betegségnek élni, mint mostanság a jóléti világban - Hála Istennek itt ebben a felében a megtépázottsága ellenére is még elég jól tart az a bizonyos szociális háló! -, hiszen aki semmit nem dolgozott, szántott-vetett, törődött a jószágaival, az bizony vészes gyorsasággal csúszott az önpusztítás lejtőjén...
Az élet terheinek súlyát alábecsülni súlyos hiba, de az is, ha azt gondoljuk, hogy mi mindent elbírunk, mindent kibírunk, ha másoknak nem is sikerült, de a mi erőfeszítésünk sikerre van ítélve... Manapság sokan hisznek abban, hogy a boldogság, a biztonság az nem munka, nem szorgalom, csak egyszerűen "lehívás, behívás" kérdése, azaz: aki minél többet ábrándozik/sóvárog valami után, akkor azt kikerülhetetlenül megkapja a nagybetűs élettől... Nos, aki ilyen egyszerűnek képzeli az életet, annak hiába is magyaráznánk, hogy az nagybetűs élet attól élet, hogy sors-szerű, azaz vannak benne olyan fordulatok, amit a legnagyobb akarással sem tudunk hova tenni, s semmilyen tudással, logikával nem vagyunk képesek megmagyarázni! Bizony vannak helyzetek, történések, amiket egyszerűen nem tudunk megérteni, s vannak kérdések/problémák amikre csak "odaát" van válasz/megoldás...
A keresztény ember életvezetési 'többlete' tehát nem élettapasztalatából fakad, hanem abból a felismerésből, hogy a terheket lehet megosztva is hordozni. Ha ugyanis közösségben vagyunk Istennel - s így egymással is -, akkor a nehézségeinket kölcsönösen elhordozzuk a hétköznapokban, de aki nem keresi a közösséget se Istennel, se emberrel, az bizony kénytelen magányosan cipelni terheit, s ez bizony igen nyomorúságos.
Jézus mindenkit hív - hiszen ki az, akinek ne lenne(?) valami gondja-baja; ebből a szempontból is igazságos a JóIsten -, hogy a Általa, s Vele közösségbe kerüljünk Istennel, s így erőt nyerve elhordozhassuk mindazt, amit vállunkra vettünk/tett az Élet. Az pedig, hogy nem kell beleszakadnunk/rokkannunk az életbe már önmagában evangélium! Az életet ugyanis azért kaptuk, hogy örüljünk a szépnek, s küzdjünk benne a jóért, s aki ezt a JóIsten segedelmével kívánja tenni, annak még arra is jut ereje, hogy jóízű, életes derűvel fűszerezze mások, s önmaga életét...
DC
Laci-testvér
Várady László
