Blog: PÜNKÖSD: a bátorság ünnepe

Pünkösd az Egyház születésnapja is, hiszen megszületik ezen a napon az a közösség, amelyet Jézus a saját halálával és feltámadásával megalapított. De Pünkösd a Szentlélek ünnepe is. A Szentlélek pedig a bátorság, az erő Lelke. „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.”

(2Tim 1,7)

Az életünk tele van aggódással, gonddal, bajjal, panasszal: elveszti valaki a munkahelyét, a szeretteit, a bank el akarja venni a házát… Nagyon sok helyen van krízis, gond, nehézség, családi viszály, betegség. A hívő ember, akinek van élő Istene és élő hite, nem esik kétségbe, bár fáj minden, hanem belekapaszkodik Isten kezébe, vagy ilyenkor május hónapban a Szűzanya kezébe, és imádkozza: „Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya!” Mert a keresztény ember a nehézségek közepette nem keseredik el, nem ül le a földre, nem bújik el az árnyékba, hanem imádkozik. Összeteszi a kezét, és kéri az élő Istent, aki azt mondta nekünk, hogy bármit kérünk az Ő nevében, megadja azt nekünk. Imádkozunk. Imádkozunk és tanulunk Istentől, az ő édesanyjától, Máriától és népünk nagyjaitól, nemzetünk szentjeitől.

Böjte Csaba testvér frappánsan fogalmazza meg Mária hozzáállását a nehézségekhez: Mária tizenvalahány éves fiatal lány, amikor az Úr angyala megszólítja és felkéri, hogy vállalja a Kis Jézus megszülését, felnevelését. És a Szűzanya nem nyafogva, kiutat keresve mondja, hogy ő nem tanulta meg az istenszülést, nevelést, a Megváltó nevelését. Ilyen tantárgy nem volt az ő iskolájában. Nem abból indul ki, hogy ő emberi korlátai között mire képes, hanem tudja azt, hogy Isten, aki a teremtés hajnalán mondta, hogy „Legyen!”, és lett, képes továbbteremteni ezt a világot – általunk. És ezért alázattal kimondja: „Legyen nékem a te igéd szerint!”

A nehézségek, a gondok közepette ne a korlátainkat nézzük csupán! Tapasztaljuk, hogy mennyire kicsik vagyunk, sokszor semminek érezzük magunkat ebben a világban, mert tudjuk, hogy csak egy marék porból teremtett bennünket az Isten, de az élő Isten teremtett bennünket, és arra hívott, hogy legyőzzük a gondjainkat, nehézségeinket, összefogjunk.

Amikor Jézus eljön erre a földre, akkor is sok volt a gond és baj, de éppen azért jött, hogy segítsen, és azt üzeni Szent Pál által: „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.”

Csaba testvértől idézek ismét: Olyan csodálatos a mi Urunk, Istenünk: karácsony éjszakáján közénk jön. Tarisznyájában csak a Mennyei Atya szeretete, jósága. Üres kézzel jön közénk, és nem azt mondja, hogy „Mennyei Atya, hát ki írta ennek a megváltásnak a forgatókönyvét, hát itt semmi nélkül hogy lehetne itt új világot teremteni?”. Hanem hittel, végtelen szeretettel meghirdeti az Újszövetség nagy törvényét, a szeretet parancsát, és egyszerű embereket, pásztorokat, halászokat, vámosokat szólít meg, és egy új világot teremt számunkra. Persze akkor is voltak nehézségek, a mi Urunk, Istenünk is Jeruzsálem falai előtt leborul, és sírva mondja, hogy „hányszor próbáltalak összegyűjteni benneteket, mint kotlós a csibéit, de hát nem akarjátok”. De Jézus Krisztus nem bedobja a törülközőt, hanem virágvasárnap újból bevonul Jeruzsálembe és próbálja összegyűjteni az ő népét. Sajnos akkor is nagyon sokan hiányoztak. És Jézus erre nem azt mondja, hogy „hát fiúk, megpróbáltuk, tettem én csodát, prédikáltam, ha nem akarjátok, nem megy, hát ne erőltessük”. Nem ezt mondja a mi Urunk, Istenünk, hanem Nagycsütörtökön újból hívja az apostolait, megmossa a lábaikat. Olyan szép, hogy saját kezével nyújtja a falatot tanítványainak, eteti őket.

Nagycsütörtök, Nagypéntek: szörnyű, szomorú dolgok. Húsvét hajnalán Jézus Krisztus feltámad, és Mária Magdolnának első szava az, hogy „nem baj, szólj a többieknek, találkozunk Galileában, folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, nem kell megtorpanni, a Mennyei Atya szeret benneteket, fog ez menni”. Döbbenetes, nem? Hihetetlen.

Gyengék vagyunk, kicsik vagyunk, de annyira vigasztaló Istennek ez a kitartó szeretete.

Jézus, mielőtt végleg eltávozna ebből a világból, mielőtt itt hagyná apostolait, azt mondja nekik: „Az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn 16,7)

Jézus Krisztusban megjelent köztünk az Isten és az Ő vigasztalása. Jézus nemcsak önmagáról vallotta, hogy vigasztaló, hanem a Szentlélekről is. De már az ószövetségi prófétáknak is ezt a küldetést adja az Isten: „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!” - ezt mondja Istenetek. (Iz 40,1)

Vigasztalni, vagyis konszolidálni: ez persze többet jelent, mint vigasztalni. Azt jelenti, hogy bátorítani, aláfalazni, megerősíteni. Istennek az a vágya, hogy a próféta elmenjen az Ő nevében és vigasztalja, erősítse meg az ő népét. Ezt tette Jézus is mindenütt, akivel csak találkozott: Mária Magdolnával, Zakeussal, a gadarai ördögtől megszállottal. Ezeknek az embereknek a számára Jézusban van a remény. Hiszik azt, hogy fel tudnak állni. Hisznek annak a Jézusnak, aki azt mondja nekik: „Menj, de többé nem vétkezzél!” Meg tudsz térni, meg tudsz változni.

Ez a lelkület, ez a szellem a történelem folyamán Jézus Krisztus követőiben, a szentekben is megvan. Ők újra és újra minden évszázadban példát adnak arra, hogy lehet szentül élni, Isten segítségével le lehet győzni a bűnt, lehet győzni a gondok, bajok felett, mert azok mindig lesznek, de amikor érezzük, hogy szinte eltemetnek bennünket, akkor nem a kétségbeesés kell, hogy eluralkodjon rajtunk, hanem térdeljünk le az élő Isten elé. Ő, aki ezt a világot megteremtette, és aki – a tudósok szerint – közel négy és fél milliárd éve vezeti az életet, biztos, hogy tovább fogja vinni! Van jövő, van remény! Bízzunk az élő Istenben!

Assziszi Szent Ferenc és az ő nyomán Boldog Kalkuttai Teréz Anya is a nehézségeket látva nem elkeseredik, hanem elkezd imádkozni: 

„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy vigasztalást tudjak vinni oda, ahol szomorúság van, hogy erőt tudjak vinni oda, ahol csüggedés van.”

És mindketten elindulnak, társakat gyűjtenek, és mindketten a saját koruk egyházát képesek megerősíteni, talpra állítani.

Hiszem azt, hogy egyszer mindannyian megértjük: ha összefogunk, ha bízunk egymásban, ha Istenre figyelünk, akkor igenis felépül az, amiért mindennap imádkozunk a Miatyánkban, hogy jöjjön el az Isten országa. Kell, hogy bátorítsuk egymást ezen az úton. Nem az ellenségeskedést, nem a háborúskodás parancsát kaptuk, hanem azt, hogy együtt közösen építsük fel Isten csodálatos szép országát ezen a világon. A II. Vatikáni Zsinat szépen megfogalmazta: „Isten azt akarja, hogy az emberiség egy nagy családot alkosson, és mi mindannyian egymásnak testvérei legyünk.”

Imádkozzunk ezért, kérjük Istent, hogy szentjeink vezetésével bátran, határozottan, feladatainkat, mindennapi gondjainkat alázattal felvállalva és megoldva haladjunk előre, hogy ebben a megfáradt, gondokkal, bajokkal küzdő világban a kereszténység a vigasztalás és a bátorítás Egyháza legyen. Éreznünk kell azt is, hogy mivel ebbe az Egyházba tartozom, ezért ez az én feladatom is, hiszen „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett!”

Palya János plébános

Tura