Amikor megláttam a meghívót erre a néhány napra, az a gondolat vetődött fel bennem, ami egy évvel ezelőtt a cursillo kapcsán is: ide egyenesen Isten hívott meg, úgyhogy jönnöm kell és kész. Nem is töprengtem sokat, szabadságot vettem ki a munkahelyemről és elküldtem a jelentkezési lapomat. Csak a helyszínen szembesültem azzal, hogy egy olyan hétvégében lesz részem, ami mindennek nevezhető, csak éppen nyugisnak nem. A cursillo hű maradt önmagához és bevallom őszintén, már megint nem azt kaptam, amit szeretem volna – sokkal jobbat!
Megérkezésemkor csupa idegen embert láttam és úgy tűnt, itt mindenki ismer mindenkit vagy legalábbis sokakat, csak én nem. Emiatt már alig vártam, hogy elkezdődjenek a közös programok. A fejemben természetesen eleve élt egy kép arról, hogy mi fog itt történni. Arra számítottam, hogy ezen a hétvégén „csak fogyasztóként” veszek majd részt, az előre leszervezett előadások hallgatójaként, aktív figyelemmel, de passzív részvéttel. Aztán fokozatosan jöttek a meglepetések, és hamar világossá vált, hogy jobb, ha az elképzeléseimet elfelejtem. Többek között kiderült, hogy nekem is ki kell majd állnom a többiek, s nem utolsó sorban a tapasztalt „vének” elé. Na, ez volt az a pont, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen érv lehet az, aminek hallatán mindenki beláthatja: nekem sajnálatos módon sürgősen haza kell utaznom. Persze ilyet nem találtam, túl nagyot hazudni azért mégsem akartam, no meg a lelkiismeretem sem maradt csendben. El kellett fogadnom, hogy nincs mese, ha már itt vagyok, valahogy végig kell csinálnom.
Egyetlen választásom maradt: nekiálltam Istennel alkudozni. Szombat reggel a kápolnában a következő szavakat intéztem hozzá: „Istenem, Te elhívtál engem, én gondolkodás nélkül igent mondtam, mert bíztam Benned. Ezek után légyszi, ne hagyj cserben!” Úgy látszik, az Úrral jó üzletelni, mert korrekt partnernek bizonyult. A Lélek működött: megszólított témákkal, amik tüzet gyújtottak a szívemben. Így könnyű volt felidézni személyes élményeimet, tapasztalataimat. Emellett még erőt is adott, hogy mindezeket kint állva, a többiekkel is meg tudjam osztani. Ez már önmagában is elegendő ajándék lett volna, de a Teremtő még mást is tartogatott számomra: kaptam új testvéreket, tőlük pedig elfogadást, bíztatást, rengeteg mosolyt és ölelést. Mindez sokkal többet jelentett egyszerű kedvességnél! A Szeretet megtapasztalásáról, felemelő erejéről van itt szó, amiből ma is táplálkozom. Ezek után nem csoda, hogy vasárnap délután feltört belőlem az érzés: nem akarok hazamenni! Amikor ezt kimondtam, az jutott eszembe, hogy Jézus elhívott erre a pár napra, hogy megajándékozzon, de most el is küld, hogy a kincset továbbadjam. Az apostolokhoz intézett szavai így számomra, számunkra is aktuálisak: „Menjetek tehát és tegyétek tanítványommá mind a népeket!”
De Colores!
Soós Dóri
