Így volt ez március Első Péntekén, fokcsikorgató esti téli szélben, mikor már mindannyian ízelítőt kaphattunk az előző heti tavaszból. A keresztúton mintegy 100 cursillista és érdeklődő jelent meg a már hagyományosnak számító helyszínen, az egykori Rácvárosban, a Tabánban.
A szertartás bevezető gondolatai között elhangzott az együttlét fő kérdése: „Mit jelent végigjárni és végigelmélkedni a keresztény hívő léleknek az Úr Jézus szenvedését és kereszthalálát”? A választ nem kaptuk meg rögtön, mivel a beszélő arra kérte a jelenlévőket, hogy mindenki gondolja át, hogy életének mely területein van jelen gond, baj, szenvedés vagy megoldhatatlannak tartott probléma!
A rövid önvizsgálat és mérlegkészítés során mindenki rájöhetett arra, hogy nehézségeink, keserűségeink, vagyis életünk hétköznapi keresztjei, mindannyiunk számára hétköznapi értelembe vett, saját, egyéni keresztutat rajzolhatnak meg. Ezeken a mi egyéni Via Dolorosa-inkon (keresztút egyik latin eredetű neve, szó szerint Fájdalmak vagy Könnyek Útja) is megtapasztalhatjuk, a néha elviselhetetlennek és kibírhatatlannak tűnő terheink alatti megroggyanásainkat, eleséseinket éppúgy, mint a feltápászkodás és az újra kezdeni tudás kegyelmét. De saját stációinkban éppúgy ott lehet, az igaztalan elítélésünk mellett, a ránk rótt, megváltoztathatatlannak tűnő ítélet elfogadásának súlya is.
A keresztútnak azonban, emelte ki bevezetőjében a testvér, nemcsak a könny, a bánat és a fájdalom a velejárója, hanem a részvét és segítőkészség is. Hisz gondoljunk csak arra, amikor életünk folyamán hétköznapi Cirenei Simonok emelik le vállunkról a sokszor erőnket meghaladó és megoldhatatlannak tűnő feladatok okozta terheket. De így van ez akkor is, amikor rejtőzködő Veronikák könnyítenek a stressztől és fáradtságtól elcsigázott állapotunkon.
„De nem vagyunk egyedül kétezer éve!” Hangzik a hétköznapi szenvedéseinket leíró felsorolás ellenpontjaként, a megkönnyebbülést és megoldást ígérő felkiáltás! Az Úr Jézus szenvedésének és halálának szemlélésében tehát megkaphatjuk a kegyelmeket (ki-ki hite, felkészültsége szerint), hogy megismerjük, megszeressük és gyakoroljuk azokat az erényeket, melyeket Jézus mutat keresztútján számunkra!
A „Fájdalom Útjának” végigjárásának tehát az a legfőbb üzenete, hogyan tudjuk Krisztushoz hasonlóan, Vele azonosulva, az Ő isten-emberi mintája szerint megoldani, feldolgozni a saját szenvedéseinket.
Az állomásokhoz kapcsolódó elmélkedéseket mindig más testvér olvassa. Eközben is arra jöhetünk rá, hogy a szentnek tartott keresztút és a mi hétköznapi életünk, mennyire hasonló, hogy a szent és a profán sokszor mennyire nem is különül el egymástól.
Az első állomást olvasó testvér, Jézus halálra ítélésénél arra tér ki, hogy milyen nehéz elfogadni a hamis ítéletet, melyet néha környezetünk, vagy legjobb barátaink hoznak felettünk. Ez azonban annak felismerésére vezethet, hogy megértsük: sohasem támaszkodhatunk teljesen az emberekre. Amikor igaztalanul ítélnek el minket, akkor is Krisztus oldalára állhatunk, hisz Őfölötte is hamisan ítélkeztek. A döntés azonban nem semmisíthet meg! Ne féljük, hangzik a további buzdítás. Számunkra az ítélet a Hozzá vezető ajtó. E hamis ítéletben is találkozhatunk Vele.
A nem szűnő, metsző, télvíz idejére emlékeztető szélfúvás még elemibbé teszi a keresztutat. A stációk közötti rövid séta bemelegítésként, az énekszó pedig igazi lélekmelegítőként hat a letapadt izmok és lélek számára.
Az utolsó állomásnál, Jézus sírba tételénél, az embernek az az érzése támad, mintha remény nélkül maradna. „De az utolsó felolvasó testvér szavai bizakodásra intenek: „Ne féljünk! A halál, a látszólagos megsemmisülés nem veheti el utolsó ellenállásunkat. A halál, az a híd, amely minket és az Úr Jézussal összeköt. A bűn halála a mi örömünk és ölelkezésünk helye. A szeretet legcsodálatosabb kirobbanása. Jézus végigment ezen az úton és vár ránk. Engedjük át a halálnak azt, ami úgyis az övé! Ne úgy nézzünk többé a sírra, mint reménytelenségre és a végre, hanem mint születésre és kezdetre. Haljon meg hiúságunk! A húsvéti hajnal dereng már!
Elmúlt nyolc, a szél is alábbhagyott. Az ájtatosság végén, valóságos kőkereszt várja a szenvedés bugyrait gondolatban végigjáró, imádkozó híveket. A feszületet, a tabáni városrészt egykoron benépesítő görögkeleti szerbek emelték régi temetőjük emlékére 1865-ben.
A záróima után a közösség, a Cursillo himnuszára kezd rá, mely talán soha nem volt időszerűbb, mint most, tavaszváráskor, a bűnbánó lélek megújulásának időszakában:
„…a szép tavasz jöttén a mező a rétség…
De colores színes pompás a Krisztus, ki megholt s a sírból feltámadt…”
Kiss Erik Richárd
(Szt.Arnold Janssen Csoport)
