Olvasd: Hogyan lettem katolikus? – egy egykori protestáns vall megtéréséről

Hogyan lettem katolikus? – egy egykori protestáns vall megtéréséről - Renee Lin
Metodista vallásban nevelkedtem, később pünkösdi, szabadkeresztény, evangélikus, presbiteriánus és baptista gyülekezetekbe jártam. Úgy gondoltam, a kereszténység drágakő, és a protestáns egyházak e drágakő csiszolt oldalai.

Az 1990-es években, egy vasárnap  a baptista lelkészünk kijelentette: mi mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk. Elgondolkoztam, mert eszembe jutott néhány kivétel.

Például az apostolok senkinek sem mondták, hogy fogadja szívébe Jézust mint személyes Urát és Megváltóját, hanem azt, hogy tartson bűnbánatot és keresztelkedjen meg. Persze ezt a mai kor megváltozott körülményei indokolhatják. Ám eszembe jutott egy általánosan elfogadott hitbeli meggyőződés, amit nem tudtam igével alátámasztani: az, hogy ha egy kisgyermek meghal, a mennyországba kerül. Akárhogyan kerestem, ennek nem találtam a bibliai alapját. Eltöprengtem... itt a gyülekezetben biztosak vagyunk benne, hogy mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk – miközben nincs rá bizonyíték.

Lelki Richter-skálámon ez csak kisebb, 1,8-as rengést jelentett. Voltak azonban erősebbek, már korábban is. Az 1980-as években Tajvanon angolt tanítottam egy keresztény iskolában. Bibliakört is tartottam a diákoknak. A szenvedésről beszélgetve a kolosszei levél 1,24-hez értünk: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” Megrökönyödve hallgattam el, mert ez a mondat ellentétben áll a protestáns teológiával. Egy protestáns egyszerűen nem mondhatja, hogy amikor szenved, kiegészíti, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből. Pedig a Bibliában egyértelműen ez áll. Haladékot kértem a diákoktól, hogy utánanézhessek. Hosszasan kutattam a könyvtárban, mérvadó protestáns teológusok írásaiban, hogyan kell értelmezni ezt a mondatot, de nem kaptam választ. Be kellett ismernem a diákoknak, hogy nem tudom, mit jelent ez a mondat. Újabb teológiai földmozgás, ezúttal 4,3-as. 

Később Amerikában találkoztam Jehova tanúival. Elhatároztam, hogy elbeszélgetek velük. Tudtam, hogy tagadják Krisztus istenségét, ezért úgy gondoltam, ha bizonyítani tudom nekik az Írásból a Szentháromság tanát, kénytelenek lesznek elfogadni a keresztény hitrendszert. Sorolni kezdtem azokat a szentírási helyeket, amelyek arról szólnak, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek. A két hölgy türelmesen várt, majd ők is idézni kezdték a Szentírást: „Jézust az Atya küldte” (Jn 17,3; Jn 8,17). Elmagyarázták, hogy ha Isten küldte Jézust, akkor Jézus nem lehet Isten, hiszen csak egy Isten van, itt pedig két különböző lényről van szó. Hiába mondtam, hogy két külön Személy, de egyetlen Istenség... már idézték is 1Tim 1,17-et: „a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” – ami szerintük cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Jézus nem lehet Isten, hiszen nem halhatatlan és nem láthatatlan. Erre kétségbeesetten csak annyit mondtam: 1Jn 5,7! – Mire ők: Mk 10,18! – Én: Tit 2,13! – Ők: Jn 14,28! – Én: Jn 10,30! – Ők: 1Kor 8,6! – Én: Mt 28,19!! – Ők: 1Kor 11,3!! – Én: Jn 5,18!!! – Ők, kórusban: Fil 2,5–11!!!

Ekkor – szerencsére – lejárt az idő, menniük kellett. A beszélgetés legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy a Szentháromság tana az Írásból alátámasztható, ám az Írásból nem bizonyítható. A Jehova tanúi által idézett mondatok ésszerűnek tűnő alternatívát kínáltak. Megdöbbentem. A keresztény hitnek sarkalatos tétele a Szentháromság tana – hogyan lehetséges, hogy egyedül az Írás alapján nem bizonyítható? Ez már 7,9-es rengés volt a teológiai Richter-skálámon.  

Rövidesen kezembe akadt egy könyv Jehova tanúiról. A szerző rámutatott: „A Biblia sokszor nehezen érthető mondatait könnyű szövegkörnyezetükből kiragadva félreértelmezni és valamely felfogás 'bizonyítására' felhasználni. Charles Russell követői mesterien értettek ehhez. ...Az egyházatyák azonban világosan kifejtették, hogy Krisztus istensége a keresztény hit alaptétele. Az ő írásaikat sokkal nehezebb úgy elferdíteni, hogy tévtanokat lehessen velük alátámasztani.”

Siettem a könyvesboltba, és beszereztem az apostoli atyák kötetnyi írását. Nagy örömömre Antióchiai Szent Ignácnál számos utalást találtam Krisztus istenségére. Alig vártam, hogy felfedezésemet megosszam Jehova tanúival. Ám a két hölgy által használt nyomtatott anyagban az állt, hogy Ignác, amikor igent ír, valójában nemet gondol, és fordítva. Nagyjából ekkor vetettem véget a kapcsolatnak Jehova tanúival.

Egyszer egy hatodikos gyerek megkérdezte tőlem, mit hisznek a katolikusok. Fogalmam sem volt; azt motyogtam, hogy sok olyasmit, ami nincs benne a Bibliában, ami nem jó, mert mindent közvetlenül az Írás alapján kell hinnünk és tennünk. Tudatlanságomat elszégyellve azonnal megvettem egy katolicizmusról szóló könyvet. 

Az Eucharisztiáról szóló fejezetnél biztos voltam benne, hogy a katolikus szerző az ige elferdítésével fogja alátámasztani a téves tanítást. Elővettem hát a Bibliámat, és olvasni kezdtem a János-evangélium hatodik fejezetét (Jn 6). Többször elolvastam, mindhiába: nem találtam a ferdítést. Jézus világosan azt mondja, hogy együk az ő testét és igyuk az ő vérét. De hát akkor milyen alapon mondhatja bárki, hogy ezt jelképesen kell értenünk? Ismertem a protestáns értelmezést, amely szerint az „enni és inni” itt annyit jelent, mint „Jézusban hinni” vagy „Isten igéjét ünnepelni” – ám ez a magyarázat egyszerre nagyon gyengének tűnt. Csak nem ugyanazt tesszük mi, evangéliumi protestánsok, mint amivel a nálunk liberálisabb felekezeteket vádoljuk: jogot formálunk arra, hogy jelképesen értelmezzük azokat a bibliai részeket, amelyekben nem hiszünk? – Ez a földrengés minden korábbit felülmúlt. Elhatároztam: olyan egyházhoz akarok tartozni, amelyik szó szerint veszi János 6. fejezetét.   

A dolog nem volt egyszerű. Hónapokba telt, míg be mertem lépni egy katolikus templomba, és további hónapokba, míg jelentkezni mertem katekumenátusba. A katekumenátus ideje alatt rengeteget tanultam. Ízekre szedtem a katolikus hitrendszert, és mindent összevetettem a protestáns érvekkel. Észrevettem, hogy a katolikus hittételekkel szemben első ránézésre sziklaszilárd a protestáns érvelés, ám ha az ember figyelmesen megvizsgálja az érvre vonatkozó katolikus választ, annak olyan mélysége van, hogy a protestáns gondolatmenet nemegyszer semmivé foszlik.

Rájöttem, hogy a katolicizmussal szembeni protestáns hitvédelmünk alapja az volt, hogy bizonyos dolgokat jelentéktelennek tüntettünk fel: az egyházatyák korántsem protestáns szemléletű írásait; a protestantizmus megosztottságát (mondván, a lényegben egyetértünk); a kérdést, hogy miféle tekintély állapította meg a bibliai kánont. Kisebbítettük a katolikus szentek és konvertiták életének jelentőségét. Eltorzítottuk a katolikus hittételeket, hogy könnyebben cáfolhassuk őket (pl. „Mária-imádat”), így nemlétező rosszal fordítottuk szembe a hívőket. Saját hitrendszerünket biblikusnak tartottuk, a katolikus teológiát nem – pedig a protestáns felfogás rengeteg szentírási részt „megmagyaráz” ahelyett, hogy engedné, hogy azt jelentsék, amit jelentenek. Végül tagadtuk a dogmafejlődést, ami megmagyarázza, miért hiteles apostoli tanítás a szentháromságtan annak ellenére, hogy a Szentírásból nem bizonyítható. Vagyis – állapítottam meg szomorúan – becsaptuk egymást és saját magunkat.

2003 húsvét vigíliáján tértem haza az Egyházba.

Forrás: whyiamcatholic.com és Magyar Kurír